Repkedtem az esőben, és éreztem, hogy valami közeleg, és jazz-t dudorásztam, miközben az emberek furcsán figyelték a rám telepedő cseppeket. A megállóban, valahol a villamossínek közelében. A szöveget nem érthették, vinnyogásomat elnyomta az esőcseppek kopogó zaja.

Hazaérve csak annyit vettem észre, hogy féltem a körülöttem lebegő felhőket, hogy valami bajuk esik. Pedig úgy is párolognak, hideg szárazságot hagyva maguk után. És egyre kevesebb lett belőlük. Én pedig összementem, hogy nagyobbnak láthassam őket.

Ekkor meglepő módon az egész világ nagy és ijesztő lett. Aztán Beethovent hallgattam, és egészen lenyugodott kis szervezetem. Holnap megeszem a felhőket, és előbújok a ködből, és talán szárazon is boldog leszek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.